1999. április 19

Stockholm színházainak száma a húsz felé közelít, amiből csak három-négyet ismerek. Nem beszélve a táncszínházakról. Holnap szándékszóm az Állami Színházban egy Robert Wilson rendezést megnézni. Mindamellett, hogy nem láttam egyetlen produkcióját sem, csak olvastam róluk, az előadás fotóit látva az ő neve jutott eszembe. Az Állami Színház egyik vezető színháza Stockholmnak. Több stúdióteremmel is rendelkezik. Az egyikben hétfőt kivéve minden nap délben 12-kor gazdag repertoárú “Levesszínház“ működik. A közönség asztaloknál foglal helyet, és egy tányér leves társaságában megnézhet egy előadást. Egy alkalommal ettem a levesből. Jó volt a leves, és az előadás is. Különösen a részleget vezető művésznő közvetlen, meleg és humoros bevezetője maradt meg emlékezetemben. Csodálom azokat a színészeket, akiknél nem lehet eldönteni, betanult szöveget mondanak vagy sem. A szöveg pontossága előzetes "írásba foglaltságot" feltételez, mégis olyan közvetlen, keresetlen a hangnem, hogy rögtönzésnek látszik. Lehet, hogy az is. Ki tudja?

1999.április 21

Tegnap a Stockholmi Állami Színházban megnéztem Strindberg Álomjátékát Robert Wilson rendezésében. Kiváló előadás. Mindamellett, hogy rendkívül gazdag díszlet, kosztüm és hanganyagot használt, mégsem terelődött a figyelem ezen eszközökre (nem váltak pótcselekvéssé), mert szervesen szolgálták az EGÉSZET. A több mint három órás előadásban, mely mégsem lett fárasztó, tízpercenként váltakoztak a színek. Pillanatok alatt eltűnt a részlet gazdag díszlet , és más váltotta fel. Ezeknek mindegyike művészi igénnyel kidolgozott látványnak számított. Élőnagyságú “kitömött“ tehenek, lovak és mellettük a színészek a megfelelő ruhákban, majd várromok, hatalmas háttérfalak óriási ajtókkal, stb. váltogatták egymást. Mindezt mégis egységbe tartotta a színészi játék. A rendező legalább annyi gondot fordított a színészek játékára, mint a díszletre, zenére. Nehéz ilyenkor ezeket egyensúlyban tartani. Egy ellenpélda jut eszembe, a Vígszínházban látott Vihar. Szintén gazdag, sűrűn váltakozó díszlet (a végén egy mentőkocsi is befutott a színre), csak a színészek nagy részének a játéka rutinos, unalmas. Mindegyikük úgy játszott, ahogy “akart“. A rendező valószínűleg “rábólintott“ a játékukra, mert más foglalkoztatta, a látvány. Számomra nem is maradt több az előadás üres látványnál. A legfontosabb, és egyben a legnehezebb feladata egy rendezőnek a színészek következetes irányítása. A többi csak ez után, vagy ezzel párhuzamosan jöhet szóba. Visszatérve a Wilson rendezésre, a másik magyarázata az egységben maradásnak - a színészi játék homogén volta mellett - a díszletek, kellékek és a zene funkcionalitása. A teheneket hanghatások kíséretében “fejték“, a várromok tégláinak ütögetéséből felerősödő énekszám nőtte ki magát, stb. A mozgalmas részeket, csendéletszerű lassított mozgású részek váltották fel. Utólag azon gondolkoztam, vajon mennyi improvizációra van lehetősége a színésznek egy ilyen előadásban?

1999.április 20

A Zsebszínházunk kolozsvári korszakra próbálok most visszaemlékezni. Igaz, alig akad olyan, mire büszkén tudnék rámutatni. Egyfajta "zérótól" való indulás volt, zéró színvonalon. Az akarást, a lelkesedést azonban dicsérni lehet. Ha jó az irányulása. Jó az irányulás, ha több a tenni akarásban a szolgálat jelleg és kevesebb a “magamutogatási“ szándék. Egymás nélkül vegytiszta formában ezek egyike sem lelhető fel - csak ritka kivételes esetben - így egymásba fonódva jelentkeznek a leggyakrabban. Együtt a jó a rosszal. Jó az önzetlen szolgálni akarás, és rossz, önző a magamutogatási vágy. Az arányuk “súlya“ dönti majd el, merre is tart az ÜGY. Nem is mindig nyílegyenesen egyik vagy másik irányba. Csak úgy derülhet ki bárkiről is, hogy ki ő tulajdonképpen, ha megnyilvánul. Így is csak az, hogy pillanatnyilag most ki ő, hol tart az önfelfedezés útján. Aki akkor voltam, már nem vagyok az, csak részben. A színház még mindig foglalkoztat, verseket tanulok, terveket szövök, élek.

1999.május 6

Tegnap este színházba mentem, de kiderült, betegség miatt elmarad az előadás. A színház hirdetését az előadásról a Metró újságban olvastam. Amikor a Metró Pesten is megjelent (jóval később mint itt Stockholmban), csodálkozva állapítottam meg, hajszálra úgy néz ki, mint a stockholmi megfelelője. Egy happening ötletem is támadt. Viszek Pestre egy pár példányt az itteniekből - a svéd nyelven írottakból -, és ott belekeverem őket a magyar nyelvűek közé, majd várom a hatást. Hogyan reagálja le a magyar olvasó amikor kézbe veszi az újságot és rádöbben, hogy “nem tud olvasni“. Itt is, mint majdnem minden happeningnél, az első szempillantás a legfontosabb, a döbbenet pillanata, amikor kibillen az egyensúly. Egyfajta miniatűr világvége ez. A jól megszokott kerékvágás, mely az ismétlések miatt magától értetődővé vált megszűnik, és rövidzárlat áll be az agyba, tejes tanácstalanság. Az agy, a mi jó számítógépünk heves munkába kezd, hiszen ő hívatott értelmezni az élet jelenségeit. Végül a helyére kerülnek a dolgok és megy minden úgy, mint azelőtt, vagy módosul valamelyest attól függően, milyen természetű és milyen erősségű volt az új információ. Ha csak játék, vicc volt, mint a fenti gondolat, akkor mint röpke színfolt gazdagítja a napját annak, aki kézbe vette az újságot.

1999.május 24

( ... ) A pátosz az őszinteségnek megkerülése szokott lenni. Olyan nyomatékosság, amire az őszinteségnek nincsen szüksége. Hamis alapállás, mely saját fontosságában tetszeleg. A pátoszos ember nagy fontosságot tulajdonít annak, amivel foglalkozik, amiről beszél, mert úgy érzi, ezzel a saját jelentősége, fontossága is növekszik. Így van ez nálam is. Ha a pátosz ritka is, annál gyakoribb a súlyosság. Súlyosnak élem meg az életet, és mint súlyt tükrözöm is. Nem tudok könnyed lenni. Nem szabad ennek mindig így lennie. A változhatóság reménnyel kell, hogy eltöltsön. Maga a remény is ezért van. Változik és változhat minden. Jó lenne, ha ezt most azzal tudnám bizonyítani, hogy az elkövetkezendő soraim súlytalanul szárnyalnának. Kapjam el egy mellettem elröpülő angyal szárnyát és anélkül, hogy a mélybe rántanám repüljek vele, feledve a terheket és a gondokat, a sikertelen kapcsolatokat, mérges indulatokat, magyarázat nélküli rettegéseket, az italt, ami magasba emel ugyan, de a kijózanodás pokla is hozzátartozik, a bűnt és a bűnhődést, a követ és a kést, a szöget és a keresztet, a vérző lelket és a vérző testet, a könnyes arcot, melyen a könnyeket felszárítja a repülés, a könnyed súlytalan repülés.

1999.június 2

( ... ) Semmi nem ismétlődik meg egy az egyben, mindig van egy kis eltérés. A késztetés lehet azonos, de a kivitelezésbe óhatatlanul különbségek kerülnek. Más az idő, más a díszlet, még gyakran a szereplők is cserélődnek, de a késztetés tovább él, hogy megismételje önmagát. Kapcsolatokat, házastársakat “fogyasztunk el“, anélkül, hogy olyan következetéseket tudnánk levonni belőle, melyek megakadályoznák a hibák megismétlését. A formai levezetés mindig más még akkor is, ha kísértetiesen hasonlít az elődjére. Hajszál pontosan nem is lehet megismételni azt, amit már egyszer megtettünk, még a színpadon sem. Csak a késztetés, a tartalom azonos. A színházban legalábbis, mert a szövegkönyvet nem lehet minden alkalomra újraírni. Az életben az is változik. De a leglassabban mi magunk változunk. Azt kivárni, míg a lélek mélyén a tapasztalások "megérnek" és gyümölcsöket teremnek, örök, isteni türelemre van szükség. Csak szeretettel lehet ekkora türelemre szert tenni. A türelmetlenség ezért jelent mindig szeretetlenséget is. Isten is csak azért tudja "kivárni" míg a tékozló fiai a végtelenbe nyúló útjaikat járják és azt, hogy a nagyobbik testvérek is egyszer helyes önismeretre jussanak, mert végtelen a szeretete. Ez adja nekünk is a reményt, hogy elhiggyük, türelme lesz Istennek minket is, engemet is megvárni még akkor is, ha a többiek már mind beérkeztek.

1999.június 13

Megtartottam Eskilstunában az előadásomat. Ady verseket szavaltam. A szavalat szó már eléggé negatív töltetűvé vált, de vállalom. A kulturális program csak záróakkordja volt a gyűlésnek, amit három egyesület tartott együtt . A Magyar Nagykövetség is jelen volt, a közönség által feltett kérdésekre válaszoltak. A rendezvény de. 10-kor kezdődött, és du. 5 körül fejeződött be. Én 11 után érkeztem, így nagy részét végignéztem, hallgattam a gyűlésen történteknek. Igyekeztem figyelni akkor is, ha nem volt érdekes számomra a mondanivaló. A forma érdekelt inkább és a motiváció. Ki milyen légkört teremtett a beszédével és mennyire sikerült azt végigvinnie törés nélkül. A megszólalásával keltett figyelemmel ki hogyan tudott "gazdálkodni". Kulcskérdése ez a színészet szakmai részének is. Az úgynevezett légkör, amit magával hoz valaki, miből is áll? Olyan az mint az árnyék, nem tud senki sem szabadulni a sajátjától és ki sem cserélheti a máséval, része az egyéniségnek. Tanulni lehet másoktól, rossz esetben még utánozni is lehet másokat, sőt, lehet úgy a hatása alá kerülni egy erős egyéniségnek, hogy akaratlanul is megtörténik az utánzás. Visszatérve a légkörre vagy maradva a légkörnél a kérdés az, hogy mi képezi a gyökerét ennek, tehát mi az, ami közös, ahonnan mindenki merít. Valamilyen mintának, modellnek kell lennie a közös tudatalattiban, amihez “nyúlni“ lehet, ha erős motiváltsággal akarja azt valaki. A közös mintából kiszakított, felhasznált rész azonnal alkalmazkodik az őt felhasználó személy egyéniségéhez, sőt, nélküle konkrét formában nem is létezik. Egy alaphangulatra kell ráhangolódni ahhoz, hogy a modell megnyíljon. Ezt a vágy, az akarat kell megelőzze.

Nem az eskilstunai szavalatom tanulságairól szeretnék most írni, inkább a magatartásomról, az ottlétem alapállásáról, arról a légkörről, amit árasztottam magamból ottlétemkor. Tudjuk, ha az ingen, kabáton az első gombot rosszul gomboljuk be, a többit már nem lehet jól begombolni. Így lehet egy rossz alapállás is akadálya a kapcsolatok, az együttlét gördülékeny megélésének. Különösen ha valakinek (nekem) tevékenyen részt kell vennie valamilyen közös munkában, tervben. Egy álszerényen visszahúzódó, a légynek sem ártani akaró külső, ami ráadásul passzivitást sugároz, történetesen azt hogy: “Ez itt a ti dolgotok, nem az enyém“, rossz alapállást jelent. Akit azért hívtak oda, hogy látszódjon, az ne akarjon észrevétlenül elkeveredni a tömegben. Amikor a gyűlés egyik szünetében az eskilstunai Egyesület Elnökével kezet fogtam, hosszan ráztuk egymás kezét, szó nélkül. Mindketten a másiktól vártuk, hogy a köszönést, a tegezést elkezdje. Ez a köszönési baki másokkal is megismétlődött. Egy jó alapállással magától értetődően történt volna meg a köszönés, a tegezés részemről. Volt akit ismertem már, de a biztonság kedvéért még egyszer bemutatkoztam. Ahogy közeledett a fellépésem ideje éreztem, váltani kell passzívról aktívra, és itt-ott beszédbe elegyedtem emberekkel úgy, hogy én voltam a kezdeményező. Érezhetően javult tőle a közérzetem, amit magammal vittem a pódiumra is. Tudom, máról holnapra semmit nem lehet megváltoztatni, de a szembenézéssel el kell kezdeni a változni akarást. Még ha “születési hibáról“ is van szó, módosítani, sminkelni lehet azt. Sőt, ki kell használni az előnyeit, mert sok előnye van az ilyen introvertált természetnek is, amilyen az enyém. Egyedül jöttem el a rendezvény végén. Az állomáson egy kínai vendéglőben vártam meg vonatom érkezését. Jó volt látni a kinti napsütést, a csillogó síneket, és tudni, ez is mögöttem van már.

1999.július 27

A stockholmi vidámparknak Gröna Lund a neve. Van egy nagy szabadtéri színpada is, nyáron rendszeresek ott a különböző műfajú zenei koncertek. Tegnap Ildivel részt vettünk mi is egyen. Di Leva nevű svéd énekes lépett fel a zenekarával. Vallásos színezetű rockzenét játszanak. Pozitív volt a kisugárzásuk, szerintem jó hatással vannak az ifjúságra. Di Leváról tudott, nem divatból választotta ezt a műfajt, hisz is benne. A szövegeknek és zenének is ő a szerzője. Sikerült elkerülnie azt a csapdát, amibe sok “vallásos“ , elkötelezetten felekezeti zenét játszó zenész esik. A leggyakrabban ezeket lebénítja a vallásosságuk ahelyett, hogy felszabadítaná őket. Egyfajta közmegegyezésnek tesznek eleget, mely elvárja tőlük, hogy “illedelmesen“ viselkedjenek. Mivel ez az illedelmesség nem belülről fakadó, ezért őszinteség ellenes, tehát akadálya a spontán felszabadultságnak. Ezt a falat, ennek a megkövesedett elvárásoknak falát, csak erős egyéniség képes áttörni. Ilyen Di Leva. Egy félórával a koncert megkezdése előtt érkeztünk, és már egy várakozó tömeget találtunk ott. Befurakodva a tömegbe valahol elöl csak megálltunk, remélve, hogy látni is fogunk, nemcsak hallani. A koncert alatt fiatalok csoportokat alkottak, várták hogy a hangulat annyira emelkedjen, hogy el tudják kezdeni az ugrálást, a hullámzást. Utólag elgondolkoztam azon: Ha a hangulat nem emelkedik a kívánt hőfokra, ők akkor is ugrálni kezdenek, ha már felkészültek rá? Nem hinném. Ha mégis megtennék, súlyos tévedést követnének el. A természetes, őszinte hangulatot mesterséges, képmutató hangulat váltaná fel. Gondoljunk csak vissza, hogy a képmutató tetszésnyilvánítás, a taps hová züllesztette a kommunista korszak gyűléseit. Nem alakulhatott volna ki az, ami kialakult, ha az emberek a lelkiismeretük szerint tapsoltak volna, csakis akkor, ha egyetértenek a felszólalóval, a beszélővel. Olyan nagy veszéllyel sem járt volna az, hiszen nem zárhatták volna börtönbe mindazokat, akik nem tapsoltak. Di Leva koncertjén szerencsére felmelegedett a hangulat, és egy adott pillanatban hullámzó tengerben éreztük magunkat, vagy épp felszisszentünk ha a lábunkra lépett valaki.

1999.aug. 8

Tegnap este kimentem a város központjába, ahol zajlik a Vízfesztivál. Ez egy nagyméretű kulturális rendezvény (tíz napig tart), aminek már néhány éves múltja van. Valahol olvastam a születési körülményeiről. A 80-as évek végének egyik nyarán összetűzés született a rendőrség és az ifjúság között. Oly nagy méretű volt ez a “felkelés“, hogy gondolkozásra serkentette a politikusokat is. Félve attól, hogy az érdekeltek majd több éven át megünneplik (hasonló módon) a történtek emlékét, megszülték a fesztivál gondolatát, amit a zavargások időpontjára tettek és egy évre rá be is indítottak. A város számos pontján egyszerre zajlanak az események. Több nagy és kisméretű szabadtéri színpadot állítanak fel, ahol nagyrészt zene, de színház és bűvészek is fellépnek. Rengeteg az apró butik, ahol vásárolni lehet. Többek között egy magyar is van köztük, aki lángost árul. Nagyon népszerű lett a lángos a svédek körében, hosszú sorokban várják, hogy sorra kerüljenek és vehessenek belőle. Ők is lángosnak hívják anélkül, hogy tudnák a szó jelentését. Nem lévén a rendezvényekről programom, csak sétálgattam a nagy tömegben céltalanul. Egy angol utcai bűvészt néztem egy darabig. Jól tudta a figyelmet tartani a nézőiben. Ez legalább olyan fontos, mint a bűvészmutatványok. Humorra és nagyfokú lélekjelenlétre is szüksége van. Minden pillanatban tudnia kell, hogy hol tart, mennyire kötötte le a közönség figyelmét, hiszen a lelkekben építkezik. Nagyon is rokon “szakmája“ ez az előadó-művészetnek. Egy idő után már keveset láttam belőle, eltakarták előlem mások, így odébb álltam. Egy nagyszínpadot környékeztem meg , de éppen a két program közötti szünetet kaptam el. Hangolgatták a hangszereket, a mikrofont próbálgatták, közben megtudtam, hogy egy órát kell még várni a következő műsorszámig. Nem vagyok türelmes típus, fázni is kezdtem, innen is eljöttem, hazajöttem.

1999.aug. 9

Tegnap két alkalommal mentem ki a Vízfesztiválra, először koradélután, másodszor este 10 után. A fesztivál alatt a metrók éjszaka is közlekednek. Le tudtam mérni a különbséget a nappali és az esti hangulat között. A sötétség jobban kedvez a figyelem-összpontosításnak, mert a sötétség láthatatlanná teszi a lényegtelent, és a figyelem a fényben történőkre terelődhet. Nappal minden fényben úszik, minden igyekszik a figyelmünket magára terelni akaratlanul is. A sötétség nem szünteti meg a kisugárzásunkat, azt, hogy milyen hangulat, atmoszféra árad belőlünk és a környezetünk egyedeiből. De nem muszáj azt “látni“, hogy érzékelni tudjuk. Az atmoszféra más “antennán“ keresztül ivódik belénk. A romantikus megnyilvánulások is jobban kedvelik a sötétet. A fesztivál hangulatát, atmoszféráját kissé megfáradtnak éreztem. Ez visszavezethető arra is, hogy több éves a múltja, sok újat nem tud már nyújtani. Az ilyen “nagyipari termelés“ teljesen nélkülözi az intimitást, ami gyakran fontos tényező lehet. A közönség szerteágazó, állandóan mozgásban van, jön-megy, amit meg kell szokni. Átütő erejű kell legyen, mindenkihez szóló, mindenki által ismert, az, ami - aki - ilyen esetben fel tudja melegíteni a közönséget. De lehet, hogy nem mindenki tart ilyesmire igényt.

A Vízfesztivál még tart, de sajnos már nélkülem. Gondolom nem veszik észre, hogy hiányzom, hogy nem vegyülök el a tömegben. Sokan vannak, akik tömegben érzik igazán jól magukat. Tömeget nem is lehet elképzelni (ha emberre gondolunk) kevés emberrel. A politika is tömegekben gondolkozik, tömegeket vonzott és taszított mindig. Ilyen gondolkozásban egy embernek kevés, vagy majd semmi értéke sincs. Egy ember egy téglát jelöl. Egy téglával mit kezdhet az, aki emeletes házat vagy palotát akar építeni? A gyakorlatban semmit. Úgy néz rá arra az egy téglára, mint a pénzben az egyforintosra. Szereti, de csak ha sok van belőle. Egyedül nemcsak hogy értéke nincs, de idegesítő, sőt bosszantó is. Ha a téglát vagy az egyforintost emberrel helyettesítjük be, az eredmény ugyanaz lesz? Itt már megoszlanak a vélemények. Elvben persze majd mindenki többnek tart egy embert egy téglánál, de ha valaki tömegméretekben gondolkozik, kénytelen számokban is gondolkozni, ahol mondjuk a húsz nagyobb értéket képvisel a kettőnél. Egy nagy előadóteremben ha csak ketten-hárman vannak egy rendezvényen, hiányérzete támad annak, aki ezt látja. Nem a három jelenlevőre figyel, hanem az üres székeket nézi. A három jelenlevő sincsen ilyenkor kellőképpen értékelve, pedig ők ugyanúgy figyelnek majd, mintha a terem tele lenne. Igaz, ők sem érezhetik valami jól magukat ilyen körülmények között. Még az sem mindig biztos, hogy az előadás gyenge minősége okozza a közönség távolmaradását. Utólag lehet keresni és meg is találni az okot, az okokat, ami a történteken már semmit sem változtat. Nekem is volt alkalmam többször is előadást tartani csak egy pár nézőnek, és hiányérzetem volt mindig. Elméletben tudtam, hogy egy ember is annyit ér mint száz, de a gyakorlatban is így érezni már nem tudtam.

1999.aug. 14

Tegnap Máyer Attilával és Hellával színházban voltunk, a Levesszínházban. A stockholmi Állami Színházhoz tartozik a Levesszínház is. Itt délben 12-kor kezdődnek az előadások és ebédeléssel, leves evéssel vannak egybekötve. Az intézmény vezetője keresetlen szavaival hamarosan a leves hőmérsékletéhez emelte fel a közönség hangulatát. Utána Fellini : - La strada című filmjéből ismert női főszereplő, Gelsomina szerepét monológ formájában adta elő egy színésznő. Nem volt már fiatal, mégis jól alakította az egyszerű gondolkozású, nyíltszívű, őszinte fiatal lány szerepét. Én még a leves evésről is megfeledkeztem, az előadás végére kihűlt. Hagymaleves lévén, hidegen is jó volt. Az előadás szövege is nagyon jól volt megírva. Ha nem is beszélem jól a svédet, érteni én is többet értek, mint amit beszédben használni tudok. Ilyenkor amit nem ért az ember, azt "kitalálja". A jó színészi alakítás is segítség ebben. Attila már kevesebbet "talált ki", így legalább melegen fogyasztotta el a levesét. Hellának, gondolom nem kellet kitalálnia semmit, mert értett mindent. A különbségek ellenére mindhármunknak tetszet az előadás. Még előadás előtt a Vízfesztiválon megnéztünk egy vikinghajót, ami mint korabeli vendéglő is üzemelt. Az árait sejtve nem mertünk rendelni semmit. Különben is várt minket a hagymaleves.

A Vízfesztivál utolsó napja. Nem érzek már vonzalmat iránta, nincs rá motivációm. Lehet, hogy jövőre feltöltődöm érdeklődéssel, habár úgy hallottam (lehet az kósza hír is), hogy nem lesz folytatás. Ezek szerint nem csak én fáradtam bele, maga a fesztivál is megfáradt. Az, hogy valami iránt az érdeklődése valakinek felébredjen, előzőleg a “levegőben“ kell valaminek lennie. Az tény, hogy dolgok mindig vannak és voltak a levegőben. Ember is akad mindig bőven, aki által a levegőben lógó dolgok megszülethetnek. Legyen az vízfesztivál, popfesztivál, háború, béke, tánc, zene, színház, film vagy politika. De ugyanakkor halnak is meg dolgok a levegőben. Ami kiélte magát, az lassan észrevétlenül vagy észrevehetően kimúlik. Ifjúkoromban, az annyira levegőben lógó táncolásra gondolok most. Nem volt összejövetel, buli, ahol ne táncoltak, ne táncoltunk volna. Már vártuk, hogy a hangulat kicsit melegebb legyen, hogy elkezdhessünk táncolni. Státust jelentett az, ha valaki jól táncolt. Nagyobb sikere volt a lányoknál, vagy lánynak a fiúknál, aki jól tudott táncolni. A zenehallgatás tánccal volt összekötve. Észrevehetően vagy észrevétlenül kihalt ez a szokás. Nincs már a levegőben. Ha most egy összejövetelen valaki nem törődve a “levegővel“ nekifog táncolni, lehet hogy egyedül marad, senki sem követi a példáját, mert nem kap ösztönzést a levegőből. Így múlnak ki jó és rossz szokások, és születnek helyettük mások. A levegőben mindig van mihez nyúlni.

Tegnap augusztus 20 volt, Magyarországon nemzeti ünnep. Itt Stockholmban is ünneplésre került sor a Magyar Házban. Ott voltam. Protokoll volt, mint ahogy nem is lehetett más. Ilyen alkalmakkor kevés a spontán "rögtönzés", az alkalom szülte felszabadult, önfeledt megnyilvánulás. Mindenki "csak tudja", hogy ünnep van, de nem nagyon érzi. Illik ünnepelni, megünnepelni egy fontos múltbeli történést, mely sokat jelentett a nép, a nemzet számára, és ezért is lett kikiáltva ünnepnek. Nincs is ezzel semmi baj. Egy nemzeten belül különböző pártok, felekezetek, szekták léteznek, melyeknek nagy része kerítést vonva maga köré, elhatárolja magát a többiektől. Ilyen esetben sokan még a közös ünnepet is szívesen kisajátítanák a saját pártjuk, felekezetül részére. Érthető tehát, miért nincs felszabadult, önfeledt ünneplés. Más van a “levegőben“. A Magyar Házban az Erdélyből érkezett, fiatal iskolásokból álló kórus ünnepelt csak felszabadultan. Számukra nagy élményt jelentett, hogy külföldön, Svédországban léphettek fel. Nagy részük bizonyára először van külföldön. A meghívásuk körülményeiről nem sokat tudok, de az látszott, hogy a Ház vezetőségéből nem mindenki örvendett a jelenlétüknek. Remélhetőleg ők ebből semmit sem vettek észre. Ezt abból következtetem, hogy az ünnepség után a vacsorán pont a vezetőség hiányzott, ami addig még soha nem fordult elő. Az ünnepi beszédet mondó, szintén erdélyi írónak nem tartottak fenn helyet a vacsoránál, ahogy máskor lenni szokott. Mikor megérkezett, jobban mondva lejött az emeleten lévő díszteremből, már nem volt hova leüljön, senki sem törődött vele. Ezt észrevéve helyet szorítottunk neki Tar Karcsival és Ilonával a mi asztalunknál. A vacsorát nagy nehezen megkapta, de már inni semmit nem hoztak neki. Mi kínáltuk meg és utána is vettünk neki sört. Remélem, ezzel is tompult az éle a kényelmetlen helyzetnek. A fiatalság a vacsora után táncra perdült, amit mi, hozzájuk képest öregek, örömmel néztünk.

Az Állami Színház egyik kistermében(több kis- és nagyterme van) néztem meg egy előadást tegnap. Nem részletezem azzal, hogy a résztvevő színészek, az író(svéd) és rendező nevét itt felsoroljam, mert csak egy rendezői ötletről akarok szólni. A darabban egy házaspár színházba készülődés közben hevesen vitatkozik. Megérkezve a színházba az első sorban ülnek le. Tehát mi színházban vagyunk és ők is színházban vannak. A háttérben lévő vetítővászonról tudjuk mi meg, hogy az ő színházukban mi történik. Ők ott is folytatják félhangosan a veszekedést, hiszen náluk (az ő színházukban) még csak a közönség gyülekezik, nem kezdődött meg az előadás. A hátuk mögött a több sorban ülő közönség vetítővászonról reagált arra, amit ők “élőben“ a színpadon tettek. Egyesek csitították, mások beavatkozván a vitába, szóltak hozzájuk. Ők tehát előre felvett emberekkel beszélgettek, vitatkoztak. Bevált az ötlet, jól oldották meg. Nem művészi hordereje, hanem frappáns újszerűsége hatott rám. Ilyet még nem láttam. Íme a technika vívmánya karöltve a művészettel. Jobban mondva, és a kört még szorosabbra vonva, a művész felhasználta a technikában rejtőző lehetőséget, és a művészetébe olvasztotta azt.

Magyar színész vendégjátékát néztem meg tegnap, amit egy stockholmi intézmény dísztermében tartott meg. Mécs Károlyról van szó. Verseket és prózát mondott. Biztosan érezte, hogy egy hűvös közönség néz fel rá a széksorokból. Egy gyakorlott előadó túlteszi magát az ilyesmin és végzi a dolgát. Így tett Mécs Károly is. Érthetően, profi beszédtechnikával mondta, szavalta a verseket. Fennkölt hangulat született, és tartotta magát az előadás végéig. Ennél többet nehéz lehetett volna a közönség talajába ültetni. Mi lehet több egy fennkölt hangulatnál? Egy közvetlen hangulat lehet több. Ehhez is mindkét félre szükség van, mint a jó házassághoz. Nem kétlem, hogy Mécs Károly nem tudna közvetlen hangnemet megütni, de előadásmódja inkább kedvezett a fennkölt ünnepi hangulatnak. A levegőben is ez keringett még bejövetele előtt. Az ünnepi hangulatnak egy hűvös változata. Ilyen hangulattal nem is ajánlatos közvetlenkedni, melegíteni, mert nem biztos, hogy sikerülni fog. Ha csak nem határozott szándéka az előadónak. Emlékszem, Jordán Tamás hasonló körülmények között negyedórát beszélt szabadon, (szintén a stockholmi közönséghez) mielőtt “megkezdte“ volna előadását. Így sikerült is neki közvetlenséget csempésznie a hangulatba, amit nehezen, de végig meg is tartott. Az ilyen keresetlen beszédhez nagy rutinra van szükség. Egy színházigazgató rendelkezik ilyen rutinnal, hiszen számtalanszor kerül olyan helyzetbe, hogy beszédet kell rögtönöznie akkor is, amikor nincs rá felkészülve. Belőlem teljességgel hiányzik a beszédrögtönzés képessége, hacsak nem vagyok jó barátok társaságában. Csak közöttük tudok gátlások nélkül megnyílni. Túlzottan nem aggódom e miatt (habár irigylem mások beszédrögtönzését), hiszen amihez nem értek és távol is tartom magam tőle, azért nem leszek számon kérve még halálom után sem.

1999.okt. 10

Ha Pestre érkezésemkor egy cövek beszúrásával jeleztem volna egy új időszámítás kezdetét, akkor most nem a fentebb látható dátumot írtam volna le, hanem azt a vadonatújat, ami csak számomra bírt volna jelentéssel. Aszerint is, eszerint is két egész nap van már mögöttem. Így is voltunk már színházban Ildivel. A Bárkában megnéztük a Lila ákácot. Én egyúttal a színházat is megnéztem, hiszen nem voltam jelen a megnyitón, a Bárka napokon. Legutoljára még félkész állapotban láttam, amikor az igazgató, Csányi János végigvezette az összegyűlteket az építkezésen és ecsetelte a fejleményeket, a terveket. Akkor alakult ki bennem valamilyen kép arról, hogy milyen is lesz majd a Bárka, amikor elkészül. Persze szabadon gondolkozva, fantáziálva. Most hogy láttam készen, kénytelen voltam összevetni a magam “változatával“, amiből a “nem ilyen lovat akartam“ megállapítás született. Elsősorban a színeket hiányoltam, eszembe sem jutott, hogy minden hófehér lesz, és ennek látszólagos ellentéte a fekete. Tudom, nehéz a színekkel bánni, nemcsak azért, mert jelentéssel bírnak, de ha valahol nem passzolnak, az nem mindig azonnal mutatkozik meg, nem tűnik fel rögtön. Egy bizonyos idő elteltével elhasználódnak a tudatban, “kimennek a divatból“. Ezért újat kell kitalálni, vagy elviselni a régit úgy, ahogy van. A tiszta fehér nem kötődik semmihez, ezért a divatból sem mehet ki, nem rizikós. Hátránya a személytelenség és protokoll jelleg. De időtálló. A műsoron levő színmű, a Lila ákác, úgy látszik nem ment ki a divatból, jó előadás született belőle. Sikerült az alaphangulatát megtalálni (ami nem mindig könnyű) és következetesen építeni rá. Egy fénykorát élő társulat produkciója. Élményt nyújtott.

1999.okt. 13

Mivel a tervek szerint gyakran fogunk színházba járni, a látottak benyomásait próbálom majd írásban is megfogalmazni. Nem minden esetben, hiszen senki sem vár kéziratot tőlem, nem kötelez semmi, csak akkor írok majd, ha a magam számára is fontosnak mutatkozik a megfogalmazás. Elsősorban két ellentétes kategória jöhet majd szóba: a nagyon tetszett és az egyáltalán nem tetszett előadások. Ezek szokták felkavarni az embert. Az igen is meg nem is összemossa az értékeket, ingoványos talajra vezet. Mivel egy ilyen felemás előadás különösebben nem felkavaró, elmegy mellette az ember, nem áll meg utólag sem. Tegnap megnéztük Ildivel Halász Péter Őrült naplóját. Nem tetszett. Gogol Őrült naplójához semmi köze. Ez nem baj, nem ezért tartom rossznak. Egyetlen előadás sem mondhat le a közönség lelkében való építkezésről. Az előadás kezdetén, mikor még nem tudjuk, hogy miről van szó, miről lesz szó, az előadó, a színészek csinálhatnak “amit akarnak“, mert arra gondolunk: majd kiderül később, hogy miért is tették azt, amit tettek. De ha később sem derül ki, nem tudjuk meg, akkor az már baj. A közönséget mint EGYSÉGET kell tekinteni, hol nagyjából hasonlóan reagálnak (kénytelenek reagálni) az egyes tagok. Ritkán fordul elő, hogy egy nagyobb vagy akár kisebb közönség tagjai közül egy-két ember mindent megért és átérez egy előadásból, a többiek meg semmit sem értenek, és hidegen hagyja őket az egész. Egy előadás hangulatát nem is tudja egy-két ember fölmelegíteni, ahhoz minden jelenlevő hozzá szokott járulni, hiszen nem beterelt emberek néznek meg egy-egy előadást, hanem olyanok, akik maguk akartak részt venni rajta.

1999.okt. 14

A Szkéné Színházban vendégszerepelt tegnap egy román társulat. A nevük: MASCA. Molier: Gömböc úr című darabját adták elő. Harsány, comedi del art stílusban játszottak. Mozgalmas, lüktető zenét használtak, a szerepeket feltűnően karikírozták. Ilyen esetekben sok függ a mennyiségtől, az adagolástól, mint az étel fűszerezésénél. Ha több kerül bele a kelleténél, visszatetszést kelt, ellenkező hatást vált ki, mint azt remélték. Ízlés kérdése ez is. Elsősorban a rendező ízlése szokott érvényesülni, de az sem ritka, ahol látszik, a társulat jól érzi magát a bőrében, szívesen játssza túl szerepét, azonos az ízlése a rendezőjével. A MASCA esete is ilyen. Zsák a foltját megtalálta. Olyan magabiztosan ripacskodtak, hogy látszott rajtuk, nagyra tartják ezen szakmai tudásukat. Bizonyos értelemben jó az, hogy ők ezt nem tudják, hiszen mindig fájdalmas az ilyen kegyetlenül leleplező tükörbe való belenézés. Eredményesen nem is lehet belenézni, csak akkor ha eljött az ideje. Amíg van olyan közönségréteg mely elfogadja őket, amíg van igény rá, addig nincs miért váltani. A közönség is életi őket, itt is érvényes a, zsák a foltját megtalálta hasonlat. A román színjátszás híres, sőt világhírű, ami elsősorban a rendezőinek köszönhető. A jó izés ezek szerint ott sem ragályos. A Széné közönsége jól vizsgázott, “tudta“ vendégnek nem illik tükröt tartani, illedelmesen megtapsolta őket. Igaz, nem is nagyon tehetett mást, mert a taps is ki volt “provokálva“. Egy vég nélküli zenére hajoltak meg az előadás végén, amit addig “voltak kénytelenek“ ismételgetni, ki és beszaladva, amíg a zene tartott, ameddig tapsolt a közönség.

Az elmúlt napok egyik-másikának emléke még él, arra sarkalnak, hogy most utólag is foglalkozzam velük. Itt van pld. a Nemzeti Múzeumban tartott előadásom friss emléke. Hajlamos vagyok arra, hogy a történtek felgöngyölése helyett tőmondatban írjam le a végeredményt, számomra a legfontosabbat: Jó volt-e, sikerült vagy rossz és sikertelen az előadásom. A rutinból, illemből kérdezők érdeklődése is erre szokott kimenni, egy mondatban várják a választ, nem szeretnék, ha belemelegedvén hosszas részletek ecsetelésével rabolnád el idejüket. Ha az utcán összetalálkozunk egy ismerőssel és feltesszük a rutin kérdést: Hogy vagy? , remélni szoktuk, hogy röviden válaszol majd az illető. Itt és most a követelmény egészen más. Itt részletekre is kíváncsiak “vagyunk“. Mivel a visszaemlékezés válogatással jár, kíváncsi vagyok én is arra, mit tartok említésre méltónak és mit nem. Így magam előtt is “lelepleződöm“. Nem is attól tartok, hogy elferdítem, szépítem-csúfítom a történteket, inkább attól, hogy írásom nem ad vissza semmit abból, ami történt. Hangulatot, atmoszférát utólag megidézni, jól írásba foglalni nem könnyű. Ezt a hivatalos tollforgatók is tudják. Elégedett vagyok a tegnapi nappal. Abból fakad az elégedettségem, hogy a még régebbi hasonló helyzetekkel vetem össze a tegnapit. A sportoló is elégedett, ha egy versenyen javított valamit a régi eredményén. Nem a körülményeivel harcol ilyenkor az ember, inkább saját magával. Egy-egy előadás megkezdése előtt gyakran előfordult, hogy szerettem volna magam mögött tudni azt, ami épp a megszületésre várt. Tegnap nem így történt. Nem menekültem, hanem szembenéztem a közeledő pillanattal, amikor a közönséggel szemben állva vártam, hogy ők elnémuljanak és én megszólaljak. Sikerült a legjobb pillanatot kivárni.

1999 nov. 17

Forgalmasak, mozgalmasak a napjaim. A Nemzeti Múzeum-i előadásom után mindjárt másnap, vagyis tegnap Pécsre utaztam, egy író-olvasó találkozón vettem részt. Visszamegyünk most az időben addig a pillanatig, amikor a Múzeumban elhangzott előadásom utolsó mondatán és a tapson is túl vagyunk. (Ady estet tartottam). A rendezvény szervezői, a házigazdák rövid szünetet javasoltak, miután egy asztal mellé ülve beszélgettünk. A közönség tagjai közül is tehettek fel kérdéseket. Egy idős úr is jelentkezett, és kérdés helyett szavalni kezdett. Bebizonyította, hogy ő is tud Ady verseket mondani. Egyébként egy másik alkalommal az RS9 Színházban tartott előadásomon is feltűnt már. Ott még a taps befejezését sem várta meg, máris szavalni kezdett. Az ilyen viszonyulást szoktuk szélsőségesnek nevezni. Többek között az öngyilkosság is szélsőséges megnyilvánulás. Valószínű, hogy lassú a folyamat, amíg valaki eljut, így kikerül a dolgok szélire. A bennünk lakó, hozzánk szóló lelkiismeretünk ilyesmire soha nem szokott sarkalni. A szélekre csak úgy juthat el valaki, ha közben elnémítja, lehalkítja lelkiismerete hangját. A fenti eset nem tartozik a visszataszító szélsőségek közé, adott esetben még színfolt is lehet, ami hozzájárul (ha hívatlanul is) egy már kialakult hangulathoz. Ha valami megállja a helyét, jó lábakon áll, azt nem is lehet ilyesmivel elrontani. A Múzeumból való eljövetelünkkor társaságunkhoz csapódott az öregúr, aminek nem nagyon örvendtem, és fellélegeztem, amikor úgy döntött, hogy nem vándorol tovább velünk . Mi végül az RS9 Színház bárjában kötöttünk ki , ott beszéltük ki élményeinket. A Pécsre való meghívás is ott született.

1999.nov. 18

Most hadd forduljak Pécs felé az emlékezés keresőjével. Itt sem a felejtés okoz gondot, hiszen élénkek még az emlékek, de a történtek igénylik az anonimitást. Nem is fontosak a nevek, nem ők kölcsönöznek hitelt egy írásnak. Rossz a névmemóriám, aminek most kedvez is a névtelenség. Egy pesti irodalmi lap szerkesztője, főszerkesztője hívott, tartsak velük és lépjek fel mint verselőadó az író-olvasó találkozójukon. A Déli pályaudvarról indult vonatunk Pécs felé. Velünk tartott még egy mozgás- és beszédnehézségekkel küzdő író is. Szimpatikus ember, csak nemigen lehetett érteni amit mondott. Megtudtam, hogy a többi résztvevővel a helyszínen találkozunk majd. Várt is bennünket három tizennyolc- húsz év körüli fiatal fiú. Ők képviselték most a lapot. A helyszínen, a Kultúrházban hűvös volt a fogadtatás, megmutatták a termünket és magunkra hagytak. Mikor elérkezett a találkozó időpontja, még egyetlen érdeklődő sem lépte át a küszöbünket. Mi már felállítottuk a fellépési sorrendet, sőt, a nagy érdeklődésre számítva még a ráadások is szóba kerültek. Kint a folyosón zajlott az élet, jöttek-mentek, csak hozzánk nem jött be senki. A főszerkesztő kiküldte a fiúkat, hogy próbáljanak hozzánk is beterelni egy kis életet a folyosóról, ami nem járt sikerrel. Közel volt hozzánk az intézmény vendéglői részlege, ahonnan egy-egy pohár borral tértek vissza a kollegáim, hiszen valamivel agyon kellett ütni az időt. Mikor láttam, hogy több mint két órát csúsztunk már, javasoltam, hogy pakoljunk és menjük. Ők meg akarták várni a szomszéd teremben zajló filmvetítés végét, hogy az onnan kiáramló közönséget tereljék majd be hozzánk. Most már én is a vendéglői részleghez fordultam egy pohár borért, ahol közölték: Jó lenne rendezni az adósságot, mert eddig az ivás hitelben történt. Kifizettem a tartozásunkat és visszatérve láttam, sikerült a többieknek egy szál “közönséget“ beterelni. Megkezdődött a felolvasás, ami folytatódott a közönség lábujjhegyen való távozása után is. Szintén lábujjhegyen én is kiosontam egy újabb pohárért, ami aztán minden feszültséget elsimított. Éjfél körül egy kollégium felé vándoroltunk, ahol szállást ígértek. Reggel a kollégium portása vagy házmestere ébresztett. Hevesen ránk nyitotta az ajtót és ordítva közölte: azonnal öltözzünk és hagyjuk el az épületet, mert ha ezt nem tesszük, tíz perc múlva telefonál a rendőrségre. Nekem jól fogott a korai ébresztés, mert a vonatállomáson fel tudtam szállni az éppen indulni készülő , Pest felé tartó vonatra.

1999.nov. 24

Tegnapelőtt a Thália Színházba kopogtattam be fellépési lehetőséget keresve, és mára már meg is érkezett a nemleges válaszuk. Gyorsak voltak. Az ő életükhöz is hozzátartozik az elutasítás, hiszen befogadó színház lévén válogatni kell a jelentkezők között. Nem könnyű jól megoldani ezt a feladatot. Hozzá kell tenni, hogy csak annak nehéz, akinek még nem jó az alapállása, a kiinduló pontja. A jó kiindulópont, alapállás egyformán közelit ahhoz is akinek igent fog majd mondani, és ahhoz is akinek kénytelen nemet mondani. Nem viselkedik hűvösen, lekezelően valakivel csak azért, mert előre sejti, hogy végül el kell utasítania az illetőt. Én a telefonon megbeszélt időben meg is jelentem a Tháliában, de a titkárnő, habár jelen volt, nem fogadott azonnal, várakoznom kellett. Egy idő után (negyed óra, húsz perc) behívott, hellyel kínált és kérdőn nézett rám, hallani akarta jövetelem célját. Az előszobai várakozás alatt a hangulatból már mindent megtudtam, mégsem jutott eszembe felállni és elmenni. Ha ráléptem az útra, hát járjam is végig. Mondandóm befejeztével a titkárnő asztalára helyeztem a könyvem és egy pár kazettát a versfelvételeimmel. Habár hangsúlyoztam, hogy ajándéknak szánom, egy levél kíséretében ma mégis visszakaptam. Ahhoz, hogy ma megkapjam, még aznap postázniuk kellett. Még aznap átnézték, belehallgattak? Nem hinném. A válaszlevélbe (amit a színház igazgatója írt) rendkívüli szívélyessége ellenére is bekerült egy "öv alatti ütés". Felteszi a kérdést, miért nem lépek fel továbbra is ott, ahol már eddig felléptem. "... feltételezem, hogy nem szcenikai és nem a játszási helyek vezetőivel kialakult probléma indíttatta Önt arra, hogy megkeressen bennünket.“ Íme, ilyen kifogástalan modorban is el lehet rejteni, hogy majd fel lehessen fedezni, a lekezelő elutasítást.

A Katonában vendégszerepeltek tegnap a Nyíregyháziak a Vágy Villamosával, Csoma Judit főszereplésével. Már olvastam is, halottam is az előadásról. Csoma Juditot még Kolozsvárról ismerem, hiszen onnan indult ő is. A darab minden szereplője hitelesen játszott a legapróbb részletekig kidolgozva. A férfi főszerepet Marlon Brando sem játszotta jobban annak idején. (A filmváltozatot láttam vele, amit az 50-60-as években vettek fel.) Előadás után felmentünk Ildivel az öltözőkbe Juditnak gratulálni. Nehéz volt megtenni. Nem azért, mert őszintétlenségre vállalkoztam volna vele, az előadás tetszett, a gratulációm tehát őszinte volt. Az önbizalomhiányom mutatkozik meg ilyenkor. Talán attól is félek , hogy nem tudok majd semmit sem mondani, vagy nem is állnak velem szóba. Egy másik alkalommal, hasonló helyzetben elsőnek érkeztem az öltöző ajtajához és mégsem mertem kopogtatni, így az utánam jövők mentek be előttem. Vissza is fordultam volna rögtön, ha a nyitott ajtón át meg nem lát az, akihez be akartam menni. Most még Judit nevét is elfelejtettem, Csomós Mari után érdeklődtem. Mikor a kacskaringós folyosókon eljutottunk hozzá, ő éppen Garas Dezső gratulációit fogadta. Judit viszonyulásában egy kicsit a magaméra ismertem. Összecsapta a kezét és nem akarta elhinni, hogy a nagy Garas Dezső gratulál neki. Garas ecsetelte az észrevételeit, többek között felhívta Judit figyelmét a tapsnál mutatott zavart, esetlen magatartására. Mi következtünk Ildivel. Én talán be is mutatkoztam a biztonság kedvéért és makogtam valamit, majd átadtam neki a könyvemet. Kedves volt, megismert, Ildi is gratulált, majd eljöttünk. Lehangolva, némán mentünk hazafelé. Ez a némaság beszélt helyettünk, egyszerre szólt mindkettőnkhöz.

1999. dec. 9

A Mú Színházban három napos színházi fesztivál zajlik, amit az Andaxínház szervez. A tegnapi kezdésre én is elmentem. Az Andaxínház nem tartozik a hagyományos együttesek közé, merészen kísérletezik, új utakat, ösvényeket keres. Ötletszínháznak is lehetne nevezni, hiszen nem történetet mesélnek el, nincs storyja az előadásuknak, a szereplőknek nincsen nevük, identitásuk, nem sokat beszélnek, és ha igen, akkor sem összefüggő, “érthető“ szövegeket mondanak, inkább elvont frappáns mondatokat, melyek nem törekednek dialógusra, nem várnak válaszra egymástól, hiszen nem is egymással beszélnek ilyenkor. Mindenki mondja a magáét. Játékszabály azért itt is van és kell is lennie, csak a súlypontok és értékek máshol és másban vannak elhelyezve. Az építkezés itt is a néző lelkében kell megtörténjen, elszakadni, kifelejteni a közönséget itt sem lehet. A ritmusnak hasonlóan nagy a fontossága, jelentősége, mint a hagyományos színházban. Mivel a háttérben nem húzódik meg egy kibontakozó történet, amire támaszkodni lehetne, a ritmus elvétése itt még veszélyesebb, mert értelmetlenné teheti az egész előadást. Sajnos valami hasonló történt tegnap a Múban. Nem tették pontra a ritmust, aminek következtében a közönség figyelme csökkent, a jelenetek elvesztették kezdeti varázsukat, kihűltek. Talán a rendező feladatát sem vállalta fel senki, nem akartak egymásnak tanácsokat adni, “bíztak“ egymásban és abban, hogy a kellő pillanatban mindenki a maximumot nyújtja majd. Csakhogy folyamatosnak kell lennie ilyenkor a teljesítménynek, mint a stafétafutásnak. Ha az egyik rosszul fut, a többiek is mind vesztenek. Tisztán megmutatkozott itt a dominóeffektus. Az egyik játékkocka eldőlése maga alá temette a többieket is. Egy idő után a hangulat “felemelése“ már szinte lehetetlennek látszott. Hát ilyen alacsony hangulattal távoztam én is a Múból tegnap. Mivel szeretem a műfajt, jobban megérintett a kudarc negatív élménye.

Bemutató előadásom volt tegnap az RS9 Színházban. Pilinszky János verseiből válogatott előadásomra - aminek a Sötét Mennyország címet adtam - már több mint egy éve készülök. Hogy mikor válogattam ki a verseket és mikor kezdtem el a tanulást, nem tudom. Nem sürget senki és semmi. Ha abbahagynám (egy-két ember kivételével), azt sem venné észre senki. Egy filmcím jut erről eszembe: - A hosszútávfutó magányossága. (Nem a film tartalma, csak ez a költői cím, ami most ide illik.) Sok előnye is van ennek az állapotnak. Csak észre kell venni. Egyedi a sorsunk, ami már önmagában is csodálatos valami. Összehasonlítgatni másokéval és ebből következtetéseket levonni, nagy butaság. Mindenki sorsa felér mindenkiével. Tegnap is, mint annyiszor, a közönségem barátokból és ismerősökből állott. Itt Pesten egyenlőre ez így van. A műfaj sem vonz tömegeket és én sem. Ahhoz, hogy valami is változzon ezen a téren, lényegesen jobb előadásoknak kell születniük. Ha megtettem a tőlem telhetőt, nem kell zavarjon az eredmény. Különösen nem, ha a közönség elégedetten távozott. Nem volt lenyűgöző élményben részük, de nem is unatkoztak. Nem kell meghallgassak vállveregető véleményeket ahhoz, hogy ezt megtudjam. Jelen voltam én is az előadáson, és az alakuló hangulatban én is “nyitott szemmel“ vettem részt. A jobb előadáshoz nemcsak arra van szükség, hogy jobban legyenek elmondva a versek, hanem elsősorban a körítésnek, a zenének, képnek, fénynek gazdag, de a szöveghez szervesen illeszkedő

A Merlin Színházban voltunk Ildivel tegnap, hétfőn. Selmeczi Gyuri zongorázott és énekelt. Nagyon kevesen jöttünk el megnézni, meghallgatni Gyurit. Nemigen tudok ezen eligazodni ilyenkor, nemigen találok magyarázatot a közönség távolmaradására. Selmeczi Gyuri ismert, mondhatni közismert zenész, zongorista. Ha jól tudom, egy évben egyszer tart ilyen jellegű előadást, amikor a hirdetésen azt olvashatjuk: “ Zongorázom és énekelek - Selmeczi György estje“. Nagyrészt megzenésített verseket ad elő és énekel el ilyenkor, de nem kötött a programja, a hangulatra hangolódva bármit eljátszik, elénekel, ami akkor éppen az eszébe jut. Amikor a terembe bementünk, az első két sorban ültünk le, de még az sem telt meg, hiszen vagy tízen lehettünk, aminek a fele a családtagjaiból állt. Jordán Tamás volt a meghívott vendége, aki versek elmondásával járult volna hozzá az előadáshoz. Alighogy megkezdték, Tamást kihívták a színpadról, nem is jött vissza . Előadás után tudtam meg, hogy a kisgyerekét orvoshoz kellett vinnie. Én “meg vagyok szokva“, hogy nálam gyakori a hasonló eset, amikor kevés a néző, de mindig találok rá magyarázatot. Az szokott meglepni, amikor nem így történik. Selmeczi Gyurit még Kolozsvárról ismerem, tartottunk együtt is előadást. Ő zongorázott, én verset mondtam. A Merlinbe való első fellépésemet is neki köszönhetem. Akkor egy Cselényi Béla estet tartottunk együtt. Nem tudom, ő hogyan éli meg a közönség távolmaradását az előadásáról. Elméletben tudjuk: Jót, rosszat egyformán kell leemelni a sors tenyeréről, a gyakorlatban mégsem könnyű ezt megtenni. Igaz az is, nem mindenki számára azonos dolgok jelentik a jót, a rosszat. Gyurinál az ilyen “üres ház“ lehet ritka, hiszen gyakran játszik telt házak előtt. Igaz, akkor nincsen egyedül. Én magamból indulok ki, amikor jelentőséget tulajdonítok a közönség létszámának. Nem biztos, hogy Gyuri is hasonlóan vélekedik.

1999. január 10

Amennyiben lehetséges, figyelemmel kisérem a Bárka Színházban zajló életet. Tegnap Kárpáti Péter: Világvevő című előadást néztük meg Ildivel. Számomra elsősorban azért izgalmas a Bárka mert jónak, izgalmasnak, újnak tartom a vezetőség munkáját, alapállását. Itt elsősorban az igazgatóra, Csányi Jánosra gondolok. Hogy milyen egy színházigazgató - a személyiségből adódó különbségeket most félretéve -, csak a pozícióból adódó hasonlóságokra figyelve, elmondhatjuk, tudjuk hogy milyen. Bőven kínálkozik rá példa . Azt is tudjuk, egy ilyen pozícióban lévőnek sok mindenben dönteni kell, olyan dolgokban is, ami másokat is érint. Tehát hatalommal rendelkezik. Azok számára akik körülveszik ez a “hatalom“ nyilvánvaló. Tudatában is van ennek. Azt hogy ő milyen is valójában, hogyan viszonyul ehhez a hatalomhoz, ez itt központi kérdés. Minden hatalom, kicsi vagy nagy, kísértéssekkel is jár együtt. Ide sorolható még a köztudatban megkövesedett, eme pozícióhoz kötődő kép is, ami sugallja, mit szabad, mit illik megtennie egy igazgatónak, és mit nem. Ezek az íratlan szabályok vesznek körül midnyájunkat. Manapság már minden vezető beosztásba levő ember tudja, hogy közvetlennek, kedvesnek, lezsernek kell lennie, kell látszania ahhoz, hogy el tudja fogadtatni magát a környezetével, hogy lehetőleg hosszú ideig maradhasson a pozíciójában. A fölényeskedő, másokkal szemben lekezelő magatartást tanúsító vezetők korszaka lejárt. Ezt nemcsak a művészeti intézmények vezetői tudják már. Akinek mindez még nem megy könnyen, mert még nem fakad a természetéből, az is kénytelen felvenni ezt a magatartásformát, ha “életben akar maradni“. Így alakulhat ki gyakran - a gyakoriság gondolom nem jellemző a művészeti intézményekre -, hogy farkas kénytelen báránybőrbe bújni. De előbb-utóbb a farkasnak a báránybőr alól kilóg a lólába, nem tudja a végtelenségig jól játszani a szerepét. A környezet szeme is eléggé edzett már ahhoz, hogy észrevegye azt amit lát, és fültől-fülig tovább is terjessze. Ugyanakkor azt is észreveszi a környezet, ha nem farkas van meghúzódva a báránybőr alatt. A Bárka esetében, az igazgató nemcsak hogy nem rejtőzik idegen bőr alatt, de minden elvárás és kényszer nélkül, továbbvitte, tovább is fejlesztette a jó vezetést, utat törve, utat mutatva ott is ahol előtte még nem igen jártak mások. Természetéből fakadóan “tudta“, a vezetés elsősorban szolgálat, és az is kell maradjon. A hatalmat felelősségként fogja fel és így él vele. Ahhoz, hogy ne csak a fenn lévő irodájából lenézze legyen jelen, de a színpadon, és a kulisszák mögött is osztozzon a társai sorsával, apró mellékszerepet is elvállal, ami ráadásul nem is pozitív szerep. Ez már úttörés, olyan szolgálat, ami mentes mindenfajta önös érdektől. Egyetlen színésznek, vagy különösen színházigazgatónak sem lehet "szerepálma", hogy egy jelentéktelen WC - kihordó szerepét játssza el, aki ráadásul csak pár percig van jelen a színen. Itt a cél, inkább a kulisszák mögötti együttlét lehetett, a társakkal való együttélés a "nehéz percekben is“, és nem valamilyen alakítási ambíció. Akármilyen szerény is legyen egy igazgató, a “beosztottjai“ sohasem szokták elfelejteni, hogy az igazgatóval beszélnek, vele játszanak együtt. Jövőbe mutató, áldozatot hozó magatartás az ilyen, és azért úttörés mert még nagyon ritka. Ha majd ez lesz a gyakori, a természetes, akkor már nem nevezhető úttörésnek az ilyen alapállás.

2000. január 16

A Merlin Színházban tegnap megnéztem Jordán Tamás József Attila estjét. A - Szabad ötletek jegyzékét - adta elő. Ildi nem jött velem, ő már látta évekkel ezelőtt a Radnótiban. Szintén Jordán Tamás adta elő akkor is, ami jelezi, a Merlini előadás felújítása lehet a réginek. Meglepett a színház előcsarnokában osztogatott fejhallgató, amit az idegen nyelvű előadásokon szoktak használni. A színpadon elhangzott szövegek magyar változatát halhatja ilyenkor benne a néző. Jordán magyarul beszélt, de adott esetekben nagyon halkan, ezért volt szükség a fejhallgatóra. Remek ötletnek bizonyult, mert a megfelelő helyeken intim hangulatot lehetett teremteni vele. Úgy tűnt néha, hogy nem “mindenkinek“, csak bizalmasan nekem mondja a szövegét, vallomását. Különösen a “trágár“ részeknél volt szerencsés a használata. József Attila szeretetre éhsége végigvonult az előadáson. Az ilyen szeretetre éhséget természetesnek tartja a néző, és az olvasó is, mert tehetséggel párosul, “jól van megírva“. Valójában a mások szeretése a természetes, egészséges állapot - felnőtt korban legalábbis -, és nem az, amikor másoktól úgy kerül függő viszonyba valaki, hogy éhezi a szeretetüket, és szenved ha azt nem kapja meg. Ilyen esetben mindig valamilyen rejtett önzés okozza a szenvedést. Ez József Attilánál sem lehetett máskép. Írói tehetséggel meg lehet találni azt a pontot, a mérleg azon pontját, ahol egyensúlyba hozható a széleken levő tányérok terhe. Aki fájdalmát, vagy örömét így át tudja minősíteni irodalmi értékké, annak az olvasói, a közvélemény, megbocsássák azt is amit más “egyszerű halandónak“ nem bocsátanak meg. Ilyenkor az ügyvéd szemüvegén keresztül nézünk, és még a botlásban is meglátjuk az erényt, azt véljük felfedezni. Nagyban hozzájárul ehhez az író, költő őszintesége is. Jól is van ez így, és ennél már csak az lenne jobb, ha az egyszerű halandók esetében is, ha rájuk is ügyvédi szemüvegen keresztül tudnánk nézni. Gyakran, nem is bírói, de egyenesen az ügyészi szemüvegünket használjuk velük szemben. A Jordán Tamás előadása után egyértelműen fogalmazódott meg bennem: - Ezt jobban megcsinálni nem lehet!

2000. jan. 22

Az R.S.9. Színházban tegnap megtartottam Számvetés című Szilágyi Domokos estemet. A maga nemében bemutató előadás volt, mégsem tudtam ezt már az első sorban leírni. Nem, mert már évekkel ezelőtt bemutattam egy Számvetés estet, amit szintén Szilágyi Domokos írt. A szövege a tegnapi előadásnak, néhány vers kivételével, azonos a régivel, mégsem hasonlít a két előadás egymásra. Nemcsak a versek sorrendje változott meg, de a kosztüm, és díszlet is kicserélődött. A kolozsvári korszakomban Gogol - Egy őrült naplója - változott, cserélődött majdnem előadásról előadásra. Ez elsősorban a rendező hiányával magyarázható. Pontosabban mondva, rendező volt, én voltam a rendező. Az előadás újabb, és újabb változatai bizonyítják a rendező létezését. Ha már az első változat jól sikerül, és elégedett vagyok, a bennem levő rendező is tudomásul vette volna, és nem szorgalmaz új és még újabb változatokat. Önmagát rendezni a legnehezebb feladat ami “érhet“ egy színészt. Ezt a színészek nagy része tudja is. Sokan megpróbálták, és sokan bele is buktak a próbálkozásba. Csak kevesen “élték azt túl“ sikeresen. Sokkal nehezebb rálátni a követendő útra, a hibákra, befelé nézéssel. Vannak területek az életben, ahol egymásra vagyunk utalva, egymás megsegítése nélkül nem tudunk előbbre jutni. Ez a közösségben élés velejárója. Kapunk és adunk. A szeretetet nem is lehet másképpen gyakorolni. Elmélet gyakorlat nélkül itt sem ér sokat. Hogy egymagam kényszerültem játszani is, rendezni is, a körülményeknek tudható be. Ahhoz hogy mint rendező tanuljak, be kellett dobjam magam a “mélyvízbe“, hogy ott tapasztaljam meg mit is érnek a rendezői utasításaim. Rosszabb csak az lett volna ha helyeslem a “rendező“ minden ötletét utólag is. Nem helyeseltem, ezért ki kellett találjon valami mást, valami jobbat a következő alkalomra. És valóban, a Gogol - Egy őrült naplójának - utolsó változata volt a legjobb. Akkor azt nemcsak én, de a közönség is észrevette. Csak egy előadást élt meg, de legalább elégedetten ment örök nyugalomra az emlékezetünk tágas tengerébe. Most a - Számvetést - sikerült úgy megrendezni, (egy pár változatot ő is megélt) hogy nincs szándékomban változtatni rajta. Hogy jövője lesz e, nem tudom. Tegnap a közönség általam toborzott barátokból állt a bemutatón, “idegen“ talán nem is vett részt rajta. Nem szeretném eltemetni ezt az előadást is, már most a születése után. Egyedül a közönséghiány némíthatja el.

A Katona Kamrájában tegnap megnéztük a - Kés a tyúkban - előadást. Annak híre, hogy jó előadás vár ránk, már a fülünkig jutott. A szakma is képviselte magát, több színészt is felfedeztem a közönség sorai között. Egy vígszínházi színész már helyet sem kapott, hosszan ácsorgott, míg sikerült helyet szorítani neki. Ilyen is kell legyen a kezdete egy jó előadásnak, a levegő megtelik érdeklődéssel, és a kezdeti feszültség biztosítva van. Valóban kiváló előadásnak voltunk részesei. Nem is lehet gyakran megismételni az ilyen teljesítményt. Egy rendező pályáján is ez jelenti a piramis csúcsát. Ritka, de előfordulhat, hogy egy rendező a “piramis csúcsával“ kezdi pályafutását, és később kényszerül csak lejjebb is ereszkedni. (Gondolok itt a Bárka igazgatója, Csányi János - Szentivánéji álom - rendezésére). Valószínűen egyfajta áldásban van részesítve ilyenkór az egész társulat. A Múzsa jelenléte nyilvánvaló. Az is figyelemreméltó ilyen esetekben, hogy egyes színészek “megtáltosodnak“, jóval nagyobb teljesítményt nyújtanak, mint amit megszoktunk tőlük. A két férfi főszereplő közül az egyikre nem is emlékeztem hogy láttam volna, de kiderült, az általam is látott - Közellenségben - is játszott. Nincs rossz arcmemóriám, mégsem emlékeztem rá, annyira szürke volt ott a jelenléte. A már említett Múzsa lehet a legfontosabb tényező minden alkotói tevékenységben, hiszen amikor nincs jelen, a rendező sem megy sokra. A legjobb rendezők sincsenek mindig “formában“, ilyenkór ők is nélkülözik a Múzsa jelenlétét. Az eredményen meg is szokott látszani, még akkor is, ha egyébként “minden a helyén van“. A “levegőből“ hiányzik ilyenkór valami, valami ami tulajdonképpen a legfontosabb.

A happening a színház népes családjához tartozik, ahogy a pantomim, és a tánc is. Míg a pantomim és tánc szakmai ismeretet igényel, addig a happeninghez ötletre és bátorságra van szükség elsősorban. Hitre is természetesen, abban hogy érdemes csinálni. Nevet a happening, ha jól tudom a 70-es években kapott, és avantgárdé irányzatnak számított. Dobai Péter író, egy akkortájt megjelent verseskötetében hosszú ódát írt a happeningről, amit szavaltam is akkoriban. Értékét növelte az is, hogy a hatalom gyanúsnak tartotta, nem lehetett beolvasztani. Akiben nagy volt az alkotási vágy, de még semmihez sem értett igazán, az is csinálhatott happeninget. A Zsebszínházunk Kolozsváron 1982-ben Tavaszi dekádot rendezett, ahol vendég együttesek is felléptek. Többek között a Kabát - kétszemélyes színház, aminek egyik tagja Kiss Csaba volt. (Most az Új színház művészeti vezetője). Ők is happeningel léptek fel a dekádunkon. A közönség soraiban ültek le, és egy üres székre egy dobozt helyeztek el, melynek kinyitása után a dobozból kimászó hangyák életét és vándorlását követték figyelemmel. Kolozsváron én is számos happeningnek voltam a kivitelezője, vagy értelmi szerzője. Hosszú idő után, tegnap nálam is sor került egy happeningre. Színházat, és általában a művészetet kedvelő barátunk megkért, a születésnapjára meghívott vendégeket szeretné valamilyen meglepetésben, előadásban részesíteni, találjak ki valamit. Kitaláltam. Egy nagy zsákot rendeltem, amit, többek között áruk csomagolásánál felhasznált hulladékkal, papírral tömtünk meg. Nagy zsák lévén, a hulladék közepére beültem én is. Arcomon álarc, rajtam egy kopott frakk. A nappali szoba egyik sarkába lett elhelyezve a zsák, ahol a vendégek is gyülekeztek. A tervek szerint, miután az utolsó vendég is megérkezett lesz a zsák kinyitva és mászok ki belőle én. Ahogy illik, a zsák zsákvászonból volt összevarrva, így valami fény is beszűrődött, sőt, az apró réseken keresztül még ki is tudtam kukucskálni. Fontos volt mozdulatlanul ülni, nehogy megsejtsék a vendégek, a zsákban van valaki. Több mint egy órát kényszerültem “mozdulatlan“ lenni. A késő vendégeket talán én vártam a legjobban, hogy megérkezzenek. De egyszer csak betelt az idő, és elérkezett a zsák kinyitásának ideje is. A vendégeket hellyel kínálták a házigazdák, és elmondták, a zsákban születésnapi ajándék van, ami az ünnepeltnek is meglepetés lesz. A körém rakott hulladékok kiszedésével csak fokozódott a kíváncsiság, a feszültség. A vendégek hangosan találgatták a zsák tartalmát. Mikor az álarcom egyik része kilátszott, azt már megtudták, valaki van a zsákban. Akkor a találgatások a kilétre terelődtek. Szerencsére nem ismertek fel, csak miután kimásztam a zsákból, és levettem az álarcot. Hogy ezzel mégse érjen véget az egész, egy Csehov monológot mondtam el - Előadás a dohányzás ártalmasságáról - , melynek záró kordja a frakkom levevése és földhöz csapása volt. Ezzel a happening véget ért, és sikerét az is bizonyította, hogy utána is hosszú ideig fő témája volt a beszélgetésnek

Vissza a kezdõlapra